SZTÁLINVÁROSI CIGARETTÁK

1949 áprilisában a Magyar Dolgozók Pártja határozatot hozott az első ötéves tervről, melynek fő célkitűzése a nehéz- és gépipar gyors felfejlesztése volt. Eltökélték: „a vas és acél országa leszünk!” – igaz, se vas, se acél… Ekkor még az ország új, gigantikus kohászati bázisát Mohácsra tervezték, ahol már folytak is az előkészítő munkák, azonban a kegyvesztett Jugoszlávia közelsége miatt új helyszínt kellett keresni. A választás a négyezer lelkes mezőföldi falura, Dunapentelére esett. Az addig maximum csak vízimalmairól ismert település akarva, akaratlanul a magyar kohászat fellegvára lett. A községtől délre eső löszfennsíkon 1200 kat. hold mezőgazdasági terület – kártérítés nélküli – kisajátításával vette kezdetét a szép új kor.

1950. május 2-án kezdődött meg az építkezés Weiner Tibor tervei alapján. Az első ötéves terv legjelentősebb beruházása minden szempontból elsőbbséget élvezett, megvalósítására négymilliárd forint (!) állt rendelkezésre. Az ország minden részéről érkeztek a reményekkel teli építők, így a munka hatalmas lendülettel és lelkesedéssel kezdődött. Az építkezéseken az önkéntesek mellett kitelepítettek, kényszermunkára ítéltek, örömlányok és más, a rendszer szempontjából kétes elemek, illetve kivezényelt fiatalok is dolgoztak. A haladásnak csupán a szervezetlenség, a minőségnek pedig a túlbecsült műszaki színvonal és a képtelenül rövid határidők álltak az útjában. Mindenesetre gombamód szaporodtak az üzemcsarnokok, és hamarosan felépültek az első „modern” házsorok páratlan luxussal: némelyiknél még a földszinti lakásoknak is volt erkélyük…

1951. április 29-én Dunapentelét várossá nyilvánították. Az elképzelt siker és az istenített eszme diadalaként - részben pártutasításra, részben helyi kezdeményezésre - november 7-én a település felvette a dicsőséges Sztálinváros nevet.

Az építkezések során felmerült néhány aprócska baki világosan megmutatja, hogy mit eredményez a felsőbb utasításra végletekig erőltetett és siettetet esztelen beruházás. Sztálinváros építésénél észlelt tervezési hiányosságok 1952–1953 címmel még fotódokumentáció is készült, ami akkor természetesen nem kerülhetett a nyilvánosság elé. Az albumban szereplő képek alatt ironikus megjegyzések magyarázzák a fennálló problémákat: több emelet magasban a bukóablakokat csak a párkányra felállva lehetett nyitni, a kívülről való tisztításukra tett kísérletek sikertelenek voltak. Nem máshonnan, mint az igazgatósági épület főbejáratának kapujáról maradtak le a kilincsek. Bizonyos ablaktípusok bezárásához legalább négy emberre, a teljes titkárságra szükség volt. Több lépcsőházban egy vonalba esett a lépcsőforduló pihenője az ablakkal, így a nevetséges látvány mellett az ablakok sem voltak nyithatóak. Néhány üzemcsarnok ajtaja olyan kicsire sikerült, hogy az elkészült darabokat szét kellett szerelni, hogy kihozhatóak legyenek. A Béke étteremben egymás mellett helyezkedett el a fagylaltpult és a vécé.

Az íróként mellőzött, így kényszerűségből riporterkedő Örkény István szerint: „Sztálinváros, mint kirakatberuházás, igencsak távol állt a szocialista tökély eszméjétől.” Hát, igen, távol…

Egyszer megjelent egy cikk a Magyar Nemzetben, miszerint – röviden – lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós vagy művész - de író is lehetett, ki tudja ma már, s a Vasmű egyik tisztviselője kísérte. A betanult szöveget mondta neki, sablonos frázisokat és még meg is tetézte: „A magyar nép hatalmas ipari fellegvára lesz itt: acélba öntve a szocializmus..." Egyszer csak elhallgatott, ismét eszébe jutott a vendég neve, kutakodott az emlékezetében. (Nevezzük a vendéget Szabónak.) Szabó... Szabó... csaknem a Szabó textilnagykereskedő úr fia tetszik lenni?... De igen, mondja a vendég. Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt, és belesúgta: "Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó..."

A titokzatos idegen Örkény István volt. Felismerve az újságban a vele megtörtént sztorit, írt a főszerkesztőnek: „Nb. lapod pénteki számában egy velem kapcsolatos anekdotát elevenít fel a cikkíró. Nagy öröm ily kiválóan szerkesztett lap hasábjain megidéztetni, de még nagyobb lenne az örömöm, ha az idézet pontos lenne. Engedd meg, hogy ennek érdekében nb. lapodban az alábbi helyreigazítás közzétételét kérjem:
     - Ad 1. Nevem nem 'Szabó', hanem 'Örkény'.
     - Ad 2. Néhai atyám nem textiles volt, hanem 'patikus'.
     - Ad 3. Az illető nem 'nyavalyát' mondott, hanem 'lófaszt'. Pontosan ezt mondta: "'Lófasz' lesz itt, nem acél!"


A legnagyobb munkaadó, a Sztálin Vasmű 1954-ben kezdte meg működését. Már az első évre félmillió tonnás termelést irányoztak elő, ügyet sem vetve arra, hogy ez harmadával több, mint az egész ország teljes nyersvas gyártása korábban. További csekély probléma, hogy vasérclelőhely nem volt a környéken, így azt 2000 kilométerről kellett odaszállítani. Ehhez elengedhetetlen volt megfelelő útvonalak kiépítése. A vasút mellett kézenfekvő volt a Duna adta lehetőségek kihasználása is, melyhez azonban először egy kikötő létrehozására volt szükség. Ezt a Szalki-szigetre tervezték, egy hatalmas komplexummal számolva, amelyhez nagy parancsnoksági épület is társult. Az erőltetett iparosítás 1953-ban jelentősen lelassult, aminek következtében a kikötő építése is leállt egy kis időre. Akkor vett új lendületet a fejlesztés, amikor 1957-ben a MAHART átadta a területet a vasműnek. A kikötői kapacitás teljes kihasználására természetesen esély sem mutatkozott, így leleményesen a parancsnokság épületében helyezték el a Vörös Október Ruhagyárat.

Az ipari üzemek felállítása mellett a határozat szerint 1954-ig 4000 család számára kell állandó otthont biztosítani a városban, így szakadatlanul épültek a munkások lakásai is, amiket párhuzamosan követtek az iskolák, boltok, szolgáltatóházak és szórakozóhelyek is. Bár viszonylag rövid idő alatt készültek el, mégis jól megkülönböztethetőek az első és második ütemben emelt épületek. Míg az első korszak emlékeztet az 1930-as évek szovjet építészetére, természetesen jóval kisebb léptékben, addig a második hullám épületei sokkal jellegtelenebbek. Ahogy egyre több új üzem alakult és a régiek is bővültek, a 60-70-es években kiépültek a "második generációs" városrészek klasszikus paneltömbjei, de más városokhoz képest jóval szellősebb elrendezésben és több zöldterülettel. A betelepítés sikeres volt: Dunapentele négyezer fős lakossága tíz év alatt közel nyolcszorosára, 1970-re 45.000, 1980-ra közel 61.000 főre nőtt.

Akárcsak néhány évtizeddel korábban a Szovjetunióban, az új várossal egy új embertípust, a szocialista embert is meg akarták teremteni. Hogy ez lehetetlen, az 1956-ban derült ki, amikor a város lakossága egy emberként csatlakozott a forradalomhoz, a pártvezetés nem kis döbbenetére. Nagy eredménynek tekinthető, hogy megelégelve a diktatúrát, a fizikai és szellemi elnyomást, a városi népgyűlés elhatározta, hogy a kohászati komplexumot átnevezik Dunai Vasműre, és visszatérnek a történelmi eredetű Dunapentele településnév használatához. Igaz, utóbbi nem ebben a formában valósult meg, és még várni is kellett rá pár évet, de Sztálinváros fennállásának tízéves évfordulójával szinte egy időben, 1961. november 25-én a település felvette a Dunaújváros nevet.

A termelés nagy erőkkel folytatódott, a vasmű igyekezett haladni a korral, ennek érdekében folyamatos fejlesztések, bővítések zajlottak. Az 1960-as évek végére az üzem - részben gyártmányaival, részben beruházásaival - jelentős nemzetközi kapcsolatokra tett szert, így termékeit 26 tőkés és 8 szocialista országban értékesítette. Az export meghaladta a 20 millió dollárt, illetve a 8,5 millió rubelt.

1965-ben a vasmű 11.515 embert foglalkoztatott, 1970-re területe már meghaladta a 300 hektárt, saját, belső vasúthálózata elérte a 105 kilométert. Évente 1 millió tonna vasércet importáltak a Szovjetunióból, és ugyanennyi szenet használtak fel a gyárakban. A Duna nem csak a nyersanyagok szállítását szolgálta, hanem a rajta felállított két szivattyútelep biztosította a gyáróriás napi 120.000 tonnás vízszükségletet. A felhasznált elektromos áram 80%-át az évi 400 millió kilowattóra teljesítményű erőmű állította elő.

A 80-as években az acéliparban visszaesés kezdődött, aminek következtében 1982-83-ban először vált veszteségessé a gyár. 1984-ben a Dunai Vasmű név megtartása mellett bevezették a Dunaferr márkanevet és logót. A termelés ismét emelkedni kezdett, majd 1989-ben ezt jelentős visszaesés követte. 1991. január 1-én létrejött a Dunaferr Acélművek Kft., ami másfél év múlva részvénytársasággá alakult. A vállalat privatizációja 2002-től kezdődött, tulajdonosok, igazgatók jöttek-mentek, majd az ukrán Jevgenyij Tanhilevics lett a cégvezető.

De mindez hogyan kapcsolódik dohányzás témájához? A város neve először 1955-ben kapcsolódott dohánytermékhez: az április 30. és május 2. között megrendezett helyi kiállítás és vásár alkalmából készült egymillió szál cigaretta a dolgozó nép számára, 25 darabos csomagban, 3 Forintért.

A megkezdett szép hagyomány folytatódott: 1960 júniusában a Békésmegyei Népújság is hírül adta, hogy „első szocialista városunk fennállásának 10. évfordulóján a dohányipar hatmillió Sztálinváros elnevezésű cigarettát gyárt. Az új cigaretta celofánnal van beborítva, lehúzó szalaggal nyitható, 20-as csomagolású dobozban kerül forgalomba.” A szívnivalót a lágymányosi gyár készítette és 3 Forintos áron volt kapható. Csomagjának hátoldalán kedves, demagóg ábra büszkélkedett: Sztálinváros – A szocializmust építő magyar nép munkájának eredménye. Az. Mint Bacsó Péter magyar narancsa: kicsit savanyú, kicsit sárga, de a miénk.

1961 októberében a helyi hírlap tudatja, hogy az előző évben megjelent Sztálinváros cigaretta hamar népszerű lett, nem csak a városiak, hanem az odalátogató külföldiek körében is, csak sajnos a legyártott mennyiség hamar elfogyott. A Városi Tanács eljárt az illetékes helyeken, és ennek köszönhetően a kedvelt füstölnivaló ismét kapható lett a trafikokban, ráadásul a korábbival megegyező ízléses kivitelben és azonos áron.

Az év végén a város nevet változtatott, ezt a cigaretta is követte, és innentől változatlan csomagolásban, de Dunaújváros néven volt kapható, már 3,40 Ft-os áron.

1970 nyarán lepte meg a dohányipar és a helyi kereskedelem a város és a szomszédos községek dolgozóit az 5,50 Ft-os, Dunaújváros 20. évfordulóját ünneplő cigarettával, mely Egerben készült és a közkedvelt Gitár márkával azonos minőségű – tudatja a helyi lap.

1975-ben, szintén alkalmi cigarettát kapott a település 25 éves Dunaújváros elnevezéssel. Érdekes, hogy 4,80 Ft-ért hozták forgalomba, az öt évvel korábbinál olcsóbban. Nem csak ára csökkent, hanem mérete is: 80-ról 67 milliméterre, annak ellenére, hogy akkoriban már a hosszú cigaretták voltak népszerűbbek.

A bevezetőben említett, a város létrehozására szánt egykori négymilliárd forint cigaretta-áron átszámítva ma nagyjából kétezer milliárd lenne, ha azt nézzük, hogy 1950-ben egy csomag Munkás 2 Ft volt, ma pedig egy átlagos cigaretta 1000 Ft.

A város lakói ma büszkék arra, hogy politikai érdekből erőltetve felépített településük túlélte a történelem fordulatait és fennmaradt, annak ellenére, hogy létjogosultságát sokan megkérdőjelezték annak idején. Alapvetően ipari város, ami a Vasműnek köszönheti születését, létét és fejlődését viszont az ott élő embereknek. Szlogenjük szerint Dunaújváros az „ellentétek harmóniája”.

 

TOVÁBBI CIKKEK:

A Csepel Művek cigarettái

A füstszűrő megjelenése

A Helikon cigaretta története

A Magyar Királyi Dohányjövedék története

A Modiano diadala

A Sopianae cigaretta története

A Symphonia cigaretta története

A szocializmus cigarettái - Magyar Dohányipar

A vágott dohányok újjászületése

Áprilisi tréfa? - Nevetséges cigaretták

Barnabőrű szivarok I.

Barnabőrű szivarok II.

Éljen május 1. - Égjen a gyár!

Füstbe ment Tervek

Füstölgő asszonyok

Gomolygó kék pipafüst I.

Gomolygó kék pipafüst II.

Háború után - Magyar Dohányjövedék

Háztáji cigaretták

Illanó füst a filmvásznon

Karácsonyi cigaretták

Ki volt szopókás Mirjam?

Külföldi különlegességek I.

Külföldi különlegességek II.

Lajos bácsi cigarettái

Levente története

Mentolos füst

Nikotinmentes nyaralás

Stílusos cigaretták

Szegényember betevője: a töltött cigaretta

Trafiktörténet

Városi cigaretták

Vásári cigaretták