Szakmunkások tangyártmányai

Egy trafikban vásárolva valószínűleg senki nem gondol arra, mennyi munka szükséges ahhoz, hogy a szántóföldről az üzletekbe kerüljön a dohány. Szerencsére ma már nagyon sok munkafolyamat gépesítve van, de még pár évtizeddel ezelőtt is az emberi erőre volt leginkább szükség.

A dohány nagyon munkaigényes növény, és már egy palánta felnevelése során is rengeteg probléma adódhat: az időjárás szeszélyeitől kezdve megannyi kártevő és egyéb körülmény is veszélyeztetheti az ültetvényt. Ha jó is lett a termés, akkor is tönkremehet a dohány, még mielőtt a gyárba ér, ha nem megfelelően kezelik, tárolják.

A korszerű gépek sok nehéz fizikai munkát el tudnak végezni a termelésben és a gyártásban egyaránt. Gépek, - ha a maiaknál kezdetlegesebbek is - de voltak a múltban is, amik kis mértékben ugyan, de megkönnyítették a munkások dolgát. Magyarországon 1865-ben indult meg a cigarettagyártás, de már akkor is csak a legfinomabb fajtákat töltötték kézzel, illetve csak a minőségi szivaroknál elkerülhetetlen az emberi munka a mai napig. Hogy felszínesen ismertessük az egész folyamatot, amíg a növényből késztermék lesz, ahhoz egy vaskos könyv lenne csak elegendő. Nem vitás: a dohány kezelése hatalmas szakértelmet és odafigyelést igényel.

Munkáslány a cigaretta gyártósoron a Lágymányosi Dohánygyárban, 1956
Fortepan 127.890

Ezt a tapasztalatot, persze meg lehet szerezni gyakorlás útján is, hiszen a régi dohánytermesztő családokban is generációról generációra szállt a tudás, ugyanúgy, ahogy megannyi más dolgot is a szüleinktől tanulunk, de egy modern iparág nem alapozhat csupán erre. Az állami monopólium 1851-es bevezetése után központi irányítás és szervezés alá került a dohányipar. A vezető szakemberek annak idején külföldi gyárakban tett tanulmányutakon szereztek tapasztalatot és nemzetközi szintű tudást. Nem csak szomszédos, vagy európai országokba utaztak, de még a legnagyobb amerikai gyárakban is megfordultak.

Magyarországon külön dohánykutató intézet is működött már a kezdetektől, mely fajtanemesítéssel, kémiai vizsgálatokkal és gyártmányfejlesztéssel is foglalkozott. Ahogy terjedni kezdtek a dohányzás ártalmaira felhívó tanulmányok, úgy kezdtek foglalkozni kevésbé káros termékek kikísérletezésével, eleinte kevesebb nikotint tartalmazó fajták nemesítésével, később különféle füstszűrők fejlesztésével. A gyárakban, a valódi termelő munkát pedig betanított munkások végeztek, főként nők, mondván jobban tűrik a monotonitást, a feladat pedig fizikai erőt nem kíván. Utóbbival lehetne vitatkozni…

A II. világháború után újraszervezték a teljes magyar dohányipart, 1949-től megszűnt a jövedéki forma, de a központi irányítás megmaradt. Ekkor merült fel annak a gondolata, hogy az iparágban dolgozók egységes képzését is meg kellene szervezni valahogy, mivel a szükséges ismeretanyag nagy és szerteágazó. Ez részét képezte annak a törekvésnek, hogy a munkásosztályban is egyre nagyobb számban legyenek iskolázott, szakmával rendelkező emberek. Így hamarosan Dohányipari Technikum felállítását kezdték szervezni Debrecenben.

Az egykori Dohányipari Technikum napjainkban

Kissé kapkodva született döntések után 1952 nyarán kellett megoldani a tantestület kialakítását, az iskola benépesítését, továbbá a nevelés és oktatás tárgyi feltételeinek megteremtését. Pár hónap alatt mindez nem volt egyszerű feladat, de az 1952/53-as tanévet sikerült végül beindítani. Amolyan megszokott magyaros módszerrel – gombhoz a kabát – az oktatás a Tiszántúli Dohánybeváltó és Fermentáló Vállalat debreceni üzemében indult meg, mert az újonnan épülő iskolaépületbe csak decemberben tudtak beköltözni a diákok.

Köztudott volt, hogy a dohányipar – ha nem is fényes,- de biztos megélhetést jelent, ezért örülhetett, aki valamelyik gyárban el tudott helyezkedni. Ettől függetlenül az új intézmény még újsághirdetést is közzé tett, így toborozva leendő tanulóit:

„Az általános iskola nyolcadik osztályát kitűnő, jeles vagy jó eredménnyel végzett fiúk, kisebb százalékban lányok pályázhatnak a Debreceni Dohányipari Technikum első osztályába. Az intézet az ország egyetlen dohányipari szakközépiskolája, 4 éves tanintézet. A végzett tanulók a dohánytermesztés, kiképzés, gyártás és értékesítés területén helyezkedhetnek el. A legkiválóbbaknak lehetőségük van egyetemi tanulmányok folytatására is. Az iskola mellett diákotthon és tanulószoba is működik. A kiváló tanulók, ha erre mindenképpen érdemesek, évi 4000 forint ösztöndíj elnyeréséért is pályázhatnak...”

Mády B. Zoltán /1920-2006/ a Dohányipari Technikum szervező irodájának vezetőjeként, majd igazgatóként a tanterv és a jegyzetek gyors kidolgozásában óriási feladatot vállalt számos kollégájával együtt. Az Irinyi utca 1. szám alatt működő iskola 1968-ban vette fel Irinyi János nevét, és ezzel együtt a jellege is megváltozott. A technikumot szakközépiskola váltotta fel és hozzákapcsolódott az 1956 óta működő élelmiszeripari szakmunkásképző intézet.

Így 1971-ben már húsz osztály tanítását kellett megoldani, megszervezni. A dohányipari szakközépiskolai négy osztálya mellett, hároméves dohány-, hús-, vagy baromfifeldolgozó, konzerv-, vagy tejtermékgyártó, és sütőipari ágazatokban tanulhattak az élelmiszeriparba elhelyezkedni szándékozók. 1975-ben Mády B. Zoltán igazgató egészségi állapotára való tekintettel korengedményes nyugdíjazását kérte. Kérelméhez az illetékesek hozzájárultak, így a nyár folyamán átadta az intézet vezetését.

Amikor a képzés beindult, még sok munkafolyamatot emberek végeztek a dohányiparban. Az iskolába jelentkezők közül, akik a gyártásban szerettek volna elhelyezkedni, remélve, hogy így elkerülik a szántóföldi nehéz fizikai munkát, valószínűleg hamar csalódtak.

A gyárakban három műszakban folyt a termelés, természetesen a legnehezebb az éjszakások dolga volt. A pécsi gyárban például 22 óra 20 perckor dudaszó jelezte a munka kezdetét. Egy gép mellett négyen dolgoztak: a gépvezető, aki felelt a zavartalan dohányellátásért, egy műszerész, az elszedő- és az átvevőnő. A gép ontotta magából a cigarettákat, melyeket az elszedőnőnek kellett levenni és egy tárolóra halmozni, műszakonként nagyjából 600 ezer darabot. Egy markolással körülbelül ötszázat szedett le, és ezt megismételte reggelig még 1200-szor. Az egy éjszaka alatt így átrakodott dohány súlya 6-700 kiló volt. Az átvevőnő a minőséget ellenőrizte, azaz gyakorlatilag minden szálat egyesével átvizsgált, a puhát, lazán töltöttet, szakadtat kidobta. Munkájukat nagyon precízen kellett végezniük, mert akár több millió szál közül is visszakövethető volt, hogy melyik kinek a kezén ment át.

A rendszerváltás előtt a legkelendőbb márkákat (Munkás, Kossuth, Terv, Fecske) mindegyik gyárban készítették, a fogyasztóknak meg is volt a maguk favoritja. A cigaretták csomagolásából elvileg kiderült, hogy melyik honnan való, de csak elvileg. Ugyanis gyakran volt anyaghiány, és ilyenkor a gyárak kisegítették egymást csomagolóanyaggal. Így akár Egerben is csomagolhattak Kossuthot debreceni emblémás papírba, ezzel akaratlanul is félrevezetve a dohányosokat. Viszont a cigarettaszálak mindegyikén volt egy négyjegyű szám, melyek közül az első jelentette a gyárat (1-5-ig: Lágymányos, Debrecen, Eger, Pécs, Sátoraljaújhely), a második-harmadik a gépsor száma volt, a negyedik pedig a műszaké. Ebből a kódból egészen pontosan és biztosan lehetett tudni, hol is készült a cigaretta, és ki a felelős a minőségéért.

A cigarettatöltés ugyan a gyári munka végső, de csupán egy kis része. Addigra már több száz ember kezén átment a dohánylevél, mire a tőről letörték, felfűzték, megszárították, bálákba rakták, fermentálták, lehűtötték. Ezután a bálákat szétbontották, a dohánycsomókat minőség szerint szétválogatták, majd az új osztályozás alapján újabb bálákba sajtolták. Így szállították a gyárakba a nyers alapanyagot, amelynek itt még számtalan újabb változáson kellett keresztülmennie. A folyamat kezdődött a bálák, majd a csomók újbóli szétbontásával, nedvesítésével, folytatódott a kocsányozással, mely során a vastag, kemény levélereket eltávolították. Ezután újabb válogatás és osztályozás következett, végül a leveleket felvágták cigarettadohánnyá. A különböző márkák íze, minősége közti eltérés azok dohánykeverékéből adódik, tehát össze kellett állítani az adott cigarettafajtához szükséges keveréket. Egymillió cigarettához több mint egy tonna dohányt használtak fel, mely mennyiségnek csak az előkészítése 200 munkaórát vett igénybe. A nyersanyagot szállítani is kellett az egyes üzemrészek között, mindvégig figyelve, hogy az egyes fajtákat fel ne cseréljék.

A technikumba jelentkezett diákoknak tehát bőven volt mit megtanulni, és a tananyag elsajátítása mellett különböző gyakorlatokon is részt vettek, majd a megszerzett tudás összegzéseként „tangyártmányt” terveztek, amit valamelyik dohánygyár kis szériában le is gyártott. Ez egy konkrét cigaretta volt, mely megjelenésében mindenben hasonlított a boltban kaphatókhoz: megtervezett grafikájú csomagolás készült hozzá, kívülről celofánnal borítva. Az évek folyamán több néven is készült: eleinte Technikus, majd Ifjúmunkás, sőt Szakmunkás Technikus elnevezéssel is. A csomagolásokon fel volt tűntetve az Irinyi János Élelmiszeripari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet neve és hogy ez csupán „tangyártmány”, kereskedelmi forgalomba nem hozható.

Az 1950-es évek elején készült a zöld-, 1959-ben, illetve 1961-ben a szinte egyforma, szürke és kék átlós csíkos csomagolású Technikus. A korszak legjellemzőbb stíluselemei - geometrikus formák, harsány színek - visszaköszönnek a ’62-es piros, ’64-es kék, illetve a ’66-os fekete-sárga csomagról. Tervezői jól eltalálták az akkor divatos vonásokat, első pillantásra bármelyik lehetne akár újságcímlap, könyvborító, vagy moziplakát is. A hetvenes évekből való egy kis, 10 szálat tartalmazó csomagolás, melyen az iskolaépület is látható.

Ifjúmunkás cigaretta készült az egri gyárban is, narancssárga csomagolással. A kék-fehér grafikához – szépen fogalmazva - a francia Gauloises Disque Bleu „szolgáltatta az ihletet”. Szintén a 70-es évekből való a fehér csomag gyárépülettel és kéménnyel, 1980-ból származik a piros-sárga-kék doboz. Debrecenben készült az arany-kék és ezüst-kék színű tízes csomagolás.

A dohányipari képzés fennállásának 20. évfordulóját ünnepli az 1972-ben gyártott, már keménydobozba csomagolt Ifjúmunkás, a ’77-es, 25. évfordulóra pedig Jubileum elnevezéssel készült a tangyártmány.

Arról nem szól a fáma, hogy ezek közül a kísérleti cigaretták közül a sikerültebbek esetleg alapjául szolgáltak–e később bevezetett valós márkáknak, vagy csak a vizsga tárgyát képezték. Egy biztos: kereskedelmi forgalomban egyik sem volt kapható. Érdekes azonban, hogy viszonylag sok példány fennmaradt belőlük a mai napig, és nem számítanak túl ritkának. Vagy nagy mennyiségben gyártották le őket, vagy az egykori megalkotóik emlékül eltettek belőlük pár darabot.

Szakmunkás Technikus néven is készült vizsgacigaretta 10 darabos, szürke papírcsomagban.

Azt hihetnénk, nem nagy feladat egy új dohányterméket kitalálni és létrehozni, de ez nem így van. Akár csak a parfümkészítésnél, itt is szinte külön tudomány egy-egy új márkát úgy megalkotni, hogy íze harmonikus legyen. Nem elég csupán pár dohányfajtát találomra összekeverni, alaposan ismerni kell azok ízét, illatát, égőképességét, kémiai és egyéb tulajdonságait. Tudni kell, hogy mely fajták keverhetőek egymással, és hogy milyen arány az, amelynél minden egyes dohányfaj jó tulajdonsága érvényesül, és nem nyomja el egyik a másikat. Az egy adott márkához így létrehozott keverési arány a receptúra. Vannak fajták, melyek a cigaretta dohányának jelentős részét adják, míg másikak csak kis mennyiségben illatosításra szolgálnak. Kémiai tulajdonság szerint a savas kémhatású füstöt adó fajták főleg cigaretta-, míg a lúgosak inkább szivargyártásra alkalmasak.

Egy cigaretta nagyjából 15-25 különféle dohánytípusból áll. Ezek minőségét természetesen nagyban befolyásolja az adott termelési év időjárása, így az egyenletes minőség és íz fenntartásához a gyárak több évjáratot is készleten tartanak, melyeket párhuzamosan használnak fel. Egy új termék kifejlesztésében egy egész csapat vesz részt, és az alkotás legfontosabb mozzanata természetesen az érzékszervi vizsgálat, vagyis ízlelés és szagolás, szakszóval: degusztáció. Az ilyen vizsgálat során a szakemberek egyetlen feladata, hogy üljenek és cigarettázanak. Meg persze véleményüket, tapasztalataikat papírra vessék: éreztek-e kellemetlen ízt, könnyen végigszívható volt-e a cigaretta, milyen az íze, illata, stb. Cigarettaszívó gépek is állnak a dohányipar szolgálatában, melyek vizsgálják a füst nikotin- és kátránytartalmát, és egyéb alkotóelemeit.

Az iskolaépület homlokzatán ma is dohánycsomó emlékeztet az egykori funkcióra

Napjainkban szakemberképzés már csak a dohányiparon belül van, a debreceni technikum már régen megszűnt, pontosabban még mindig működik, csak már teljesen eltérő szakirányokkal. Magyar nyelvű, dohánnyal foglalkozó friss szakirodalom sem igen van, így maximum nemzetközi magazinokból vagy az internetről lehet tájékozódni.

A laikus dohányosok nem is sejtik, hány szakember elméleti munkája kell egy márka létrehozásához, és hány dolgos kéz szükséges, míg a dohánynövényből cigaretta lesz, hogy aztán az egész hosszadalmas folyamat eredménye pár perc alatt hamuvá váljon.