A Magyar Királyi Dohányjövedék története

DOHÁNYMÚZEUM, 2012, január 1 - 21:03

Címlap-sztorik

1851-ig hazánkban a dohánytermelés szabad volt, feltételhez vagy engedélyhez nem kötötték. Dohánytermeléssel elsősorban kisbirtokosok foglalkoztak. 1848 előtt az évi dohányszükséglet 500.000 bécsi mázsát tett ki, ami körülbelül 50-55.000 holdnyi ültetési területnek felelt meg.

1851. március 1-től - császári parancsra - bevezették a dohány egyedáruságot a magyar korona országaiban (Magyar-, Horvát-, Tótországban, Erdélyben, a Szerbvajdaságban, a temesi Bánságban, a katonai határőrség területén, és a Tengermelléken). Ezzel megszűnt az országban a szabad dohánytermelés. Ennek ellenére a dohánytermelők száma és az ültetési terület is folyamatosan növekedett. A dohányjövedék bevezetésével megalakult Pesten a Beváltási Főüzletvezetőség, és Pesten, Szegeden, Debrecenben, Tolnán, Marosvásárhelyen Dohánybeváltó Felügyelőségek hoztak létre.

A kincstár a kis műhelyeket megszüntette, a legnagyobb, Fuchs-féle gyárat pedig megvásárolta. A Budapesten, a VII. kerület, Síp utca 23. alatt álló ingatlanért és berendezéséért a család 135.000 forintot kapott, melyből új vállalkozásba kezdtek. Hogy milyen fejlett és jelentős is lehetett az általuk létrehozott üzem, arról a kincstári átvételkor készített leltár tanúskodik, mely szerint készleten maradt összesen 173 különböző fajtájú gyártmány: közel 8 millió darab szivar és 116 tonna összsúlyú egyéb dohányáru! Kis átalakítás után a termelés folytatódott, az egykori Fuchs-gyár, mint Erzsébetvárosi M. Kir. Dohánygyár működött tovább, de már központi irányítás alatt.

Az 1846-ban megnyitott, sikeres Gschwindt-féle gyár is ellehetetlenült a monopólium bevezetésével, tulajdonosa kénytelen volt új üzletbe kezdeni, amiben viszont még ismertebb és sikeresebb lett. 1853-ban Gschwindt Mihály az alábbi folyamodványban kért engedélyt tevékenységének megváltoztatásához – melyet 1854-ben meg is kapott:

„Méltóságos cs. k. Helytartósági Alelnök Úr!

A dohány egyedáruság behozatalával kénytelen vagyok eddigi keresetágammal, az 1846-ban bejegyzett dohánygyári üzemmel felhagyni. Ezért Pesten az Üllői úton és Serfőző utcában létező Günther Pál féle gyárépületet, minden hozzátartozó gyárszerelékkel vétel útján megszereztem, és esedezem Méltóságodnak, méltóztassék nekem élesztő, szesz és eczet egyesült gyártására országos gyárengedélyt adni.

Legmélyebb tisztelettel Méltóságod legalázatosabb szolgája Gschwindt M.”

1867-ben, a Kiegyezést követően, a magyar minisztériumok visszaállításával együtt a dohányegyedáruság különvált az osztráktól és létrejött a Magyar Királyi Dohányjövedék. Innentől kezdve dohányt csak azok termelhettek, akik a Polgári Törvénykönyv rendelkezései szerint szerződést kötöttek erre. Dohányt lehetett termelni a kincstár részére, kivitelre, saját használatra. 1868-tól 1882-ig a magyar dohányjövedéknek a dohánytermelésre, beváltásra, raktári kezelésre, dohánygyártásra, a külföldi dohányok vételére, s egyéb az adminisztratív igazgatásra vonatkozó központi teendők összes ügyeit közvetlenül a magyar Pénzügyminisztérium intézte.

1869. március 22-től a dohánybeváltóknál a kerületi és fiók hivatalok megkülönböztetése megszűnt. Onnantól a Pesti Dohánybeváltó Felügyelőség alá tartozott a Jászkiséri, a Pesti, a Szolnoki és a Tiszaroffi Dohánybeváltó Hivatal meg a Csetneki, az Érsekújvári, a Füzesgyarmati, a Jánosházai és a Kapuvári Beváltó Bizottság. 1877-től már a termelési engedélyeket is a beváltó felügyelőségek adták ki. 1890-től ezek új területi beosztást kaptak, és számuk ötről hétre nőtt. A tolnai felügyelőség megszűnt, és ezt is a budapestihez csatolták. Ide tartozott még a Barcsi, a Budapesti, az Érsekújvári, a Faddi és a Szuloki; a szolnoki felügyelőséghez pedig a Jászkiséri, a Szolnoki és a Tiszaroffi Dohánybeváltó Hivatal, valamint a Jászberényi Dohánybeváltó Bizottság.

A gyárak már a kezdetektől vezettek kimutatást tevékenységükről, de mivel ezt nem azonos formában tették, 1875-től a Pénzügyminisztérium kötelezővé tette, hogy a továbbiakban adott sablonok alapján készüljenek az éves kimutatások a felhasznált nyersanyagról, a készített gyártmányokról, a behozatalról és kivitelről, illetve a munkások létszámáról.

Ellenőr, 1881. december 18.

1882. április 1-től a Pénzügyminisztérium helyett már a Magyar Királyi Dohányjövedéki Központi Igazgatóság látta el az irányítási feladatokat. Eleinte a Várban, a Pénzügyminisztérium épületében működött, 1894-től az I. kerület, Iskola utca 13., 1897-től az V. kerület, Kálmán utca 20. alatt, majd 1904-től végleges helye lett a fenti, Iskola utcai épület. A dohánytermelés mennyiségi és minőségi növekedését kívánták elérni, de ehhez számtalan új rendelkezést kellett hozni. A beváltó hivataloknál kőből épített, kellő világítású és ventillációval ellátott raktárakat építettek. Termelésre csak az arra legmegfelelőbb talajú területeket használhatták, az alkalmatlanokat folyamatosan kizárták. A jó minőségű dohányt magasabb áron vásárolták fel, míg a silányabb anyagok árát leszállították, és bevezetésre került a „kihányás” (selejt) kategória is. Mintaterületeket hoztak létre, megkezdődött a tudatos termesztés, és a folyamatos kutatás a jobb eredményekért, minőségért.

A Hon, 1882. március 31.

Rövid időn belül egyre nagyobb eredményeket értek el ezekkel az intézkedésekkel. A kereslet folyamatos, rohamos növekedése miatt szükségessé vált a termesztés fokozása, valamint újabb és újabb dohánygyárak felállítása. Ezeket az országban szinte példa nélküli gyorsasággal és precizitással építették fel. 1915-ben már 22 dohánygyár működött Nagy-Magyarország területén: Budapest-Erzsébetváros, Budapest-Lágymányos, Budapest-Óbuda, Debrecen, Eger, Fiume, Kassa, Kolozsvár, Munkács, Pápa, Pécs, Pozsony, Sátoraljaújhely, Selmecbánya, Sepsiszentgyörgy, Szeged, Szentgotthárd, Szepesbéla, Szomolnok, Temesvár, Zágráb, Zengg. (Ezekből a trianoni béke után csupán 10 maradt meg az ország területén.)

Dohánygyárak Nagy-Magyarország területén

1897-ben újból szabályozták a termelőknek járó előleget, eszerint a „holdpénz” 1 kat. hold után 20 Ft, a „zsinórpénz” 100 kg szárazdohány után 2 Ft. Az első világháborút megelőző években hat dohánybeváltó felügyelőség működött: Aradon, Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Nyíregyházán, Szolnokon. Ezek alá tartozott összesen 35 dohánybeváltó hivatal az alábbi településeken: Arad, Barcs, Battonya, Békéscsaba, Budapest, Csóka, Csongrád, Debrecen, Érmihályfalva, Érsekújvár, Fadd, Hajdúdorog, Jászberény, Kápolna, Kiskunfélegyháza, Kisvárda, Mezőkövesd, Miskolc, Nagyatád, Nagybecskerek, Nagykálló, Nagykároly, Nagyléta, Nagytárkány, Nyírbátor, Nyíregyháza, Polgár, Rakamaz, Szatmárnémeti, Szeged, Szolnok, Temesvár, Tiszaroff, Vásárosnamény, Zsombolya.

A századforduló előtti időkben még nagy, de már folyamatosan csökkenő kereslete volt a burnótnak (avagy tubáknak) és még rágódohányok (bagó) is forgalomban voltak. A gyárak emellett főként szivarokat és pipadohányokat gyártottak.

A cigaretta gyári előállítása 1865-ben kezdődött meg hazánkban, a fiumei gyár termelésének beindításával. Ekkor jelent meg a Közönséges kettős szivarka, melynek ára 2 krajcár volt. Egy év múlva már 8 fajta szivarka közül válogathattak a dohányosok. Az első évben mindössze 600.000 darab fogyott, de egy év alatt ez a szám 13 millióra ugrott. Eleinte csak közönséges fajták készültek, de 1871-től a különlegességi gyártmányok is megjelentek. Ezek elnevezése az árjegyzékekben nemes egyszerűséggel: „Szivarka kék-vörös dobozban”, „Szivarka kénkő-sárga dobozban” vagy „Szivarka szopóka nélkül I. minőség” volt.

Pár év alatt gyökeresen megváltoztak az igények. A gyorsuló élet időbeosztásának jobban megfelelt egy-egy pár percig tartó cigaretta, mint a minimum 40 percig tartó szivarozás, vagy pipázás. Az eleinte fintorgó vásárlóközönség szép lassan átszokott az eleinte még „papírszivarkának” nevezett új termékre. 1882-ben már 19 millió, egy év múlva 38 millió cigarettát gyártottak. 1889-ben közel félmilliárd, 1894-ben csaknem 700 millió cigarettát füstölt el az ország.

A Jövedék vezetői jól felismerték a dohányban rejlő hatalmas és stabil bevételi lehetőségeket, de ezt – napjainkhoz képest furcsa módon – nem gyors kizsákmányolással, hanem a vevők magas szintű kiszolgálásával, a felmerülő új igények figyelembevételével és megvalósításával érték el. Az igények a trafikosok útján jutottak el a vezetőséghez. Ha a vevő panaszkodott a laza csomagolásra, ezt azonnal jelezték a Jövedéknek, mely azonnal intézkedett. Ha igény mutatkozott szopókás cigarettára, hosszabbra, rövidebbre, vékonyabbra, nagyobb kiszerelésű csomagra, ezeket a kívánalmakat idővel megvalósították, így a vevők szinte kivétel nélkül elégedettek lehettek. Az egyetlen, orvosolhatatlannak tűnő probléma mindig is a dohányáruk drágasága volt - és maradt.

Az 1920-as évek végén megjelentek a dohányzás káros hatásaira felhívó tanulmányok. A Jövedék erre reagálva 1930. április 1-jével megalakította a budapesti székhelyű Nikotex Rt.-t 200.000 Pengő alaptőkével. Ennek lett feladata a dohányban lévő nikotin csökkentésére irányuló kutatások lebonyolítása és kevésbé egészségtelen termékek kifejlesztése. Sorra meg is jelentek az új gyártmányok, először csak a legkedveltebb márkák Nikotex-változatai, amik ugyan csak pár fillérrel, de természetesen drágábbak voltak a hagyományosnál. A trafikosok feladata volt e termékek népszerűsítése, és vevőkkel való megismertetése. Kizárólag az egészséget szem előtt tartva igyekeztek rábeszélni a kedves fogyasztót a Nikotex-cigarettákra, hiszen azt a pár fillérnyi áldozatot igazán mindenki meghozhatja életének védelmében…

A Jövedék persze nem bízta a véletlenre és csupán a trafikosok buzgóságára a népszerűsítést. A kor legnagyobb grafikusművészeit (Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Pálla Jenő…) kérték fel reklámplakátok tervezésére. Az egész országot elárasztották a Nikotex-reklámok, melyek számolócédulákon is megjelentek miniatűr reklámként. Mondani sem kell, hogy ezeket majdnem minden iskolás gyerek gyűjtötte. De ezt nem bánta senki, hiszen jól tudták, a leendő fogyasztókról van szó. Ez mai szemmel, agyonszabályozott életünkben elég abszurd húzásnak tűnik, akkor mégsem emelt szót ellene senki.

Egyre népszerűbbek lettek a Nikotex-termékek, és a cigaretta szinte teljesen kiszorította a korábbi dohányzási formákat. 1930-ra csupán 9 féle burnót maradt forgalomban, és szivarból és pipadohányból is jóval kevesebbre volt már csak igény. Az emberek pénzügyi helyzete már akkoriban is megkívánta, hogy lehessen házilag is cigarettát készíteni. Ehhez számtalan cigarettahüvely, cigarettapapír és vágott dohány állt rendelkezésre. Közel négy évtizedes karriert tudott magáénak a Modiano cigarettapapír és hüvely, melynek plakátjai szintén ellepték a házak falát, a villamos oldalát, a padok támláit, a hirdetőoszlopokat és minden erre alkalmas felületet. Persze meg is hozták a várt eredményt. A szegényebbek maguk töltötték a cigarettájukat, természetesen Modiano-hüvelybe. A készterméket kedvelők is válogathattak kedvükre: 1930-ban a külföldi különlegességi termékekkel és az egyes márkák különböző kiszerelésű variánsaival együtt közel 450 féle (!) dohány, cigaretta és szivar volt kapható Magyarországon!

Már a századfordulón is lehetett kapni külföldi cigarettákat: ezek elsősorban Egyiptomból származtak, mert az ott gyártott fajták köztudottan kiváló minőségűek voltak. Főként Dimitrino & Co., Kyriazi Frères, Nestor Gianaclis és Simon Arzt kairói gyáraiból érkeztek szívnivalók, de az angol, amerikai világmárkák sem hiányoztak. Nem is gondolnánk, de már 1928-ban vásárolhattak Budapesten Camel-t, Chesterfield-et, Dunhill-t és Marlboro-t is a dohányosok.

Az import termékeket a Dohányjövedék árjegyzékében külön csoportba sorolták országok, azon belül gyárak szerint csoportosítva "külföldi különlegességi szivarkák" címszó alatt. Ezek a termékek jóval drágábbak voltak, mint a hazaiak, mégis akadt rájuk kereslet. Például amíg 1928-ban a magyar termékek közül a középkategóriás 20 darabos Symphonia 56 fillér, a szintén hazai, de már luxuskategóriás Coronas 2,40 Pengő volt, addig az ugyanilyen kiszerelésű Marlboro 3,75; az egyiptomi First King pedig 5 Pengőbe került. Utóbbi majdnem 17-szer volt drágább a legolcsóbb (30 filléres) magyar Drámánál.

A Dohányjövedék nem hagyhatta, hogy a flancolni vágyók elálljanak a magyar gyártmányoktól, ezért 1930. március 1-én bevezettek két egyiptomi rendszerrel készített luxuscigarettát: a Cleopatra-t és a Pharao-t. Elnevezésük is egyiptomi eredetű, utalva arra, hogy felveszik a versenyt eredeti társaikkal. Ezek a külföldi árunál jóval olcsóbbak, ám a hazai középkategóriánál jelentősen drágábbak voltak, s így aki nem elégedett meg holmi "Hölgy"-gyel, az - pénztárcáját kímélve - szívhatott Cleopatra-t Hyksos helyett, és így a Jövedék is extra-profitra tett szert, hiszen sikerült megteremteniük egy "új" fogyasztói réteg elvárásainak megfelelő színvonalat és ezzel vissza tudták őket csábítani a hazai cigarettákhoz. A külföldi áru beáramlását megakadályozni nem is próbálták (abból úgysem sül ki semmi jó hosszú távon), viszont tudtak választási lehetőséget adni a fogyasztóknak, amellett, hogy továbbra is megmaradt az import termékek bőséges palettája.

A Jövedék egyik legnagyobb eredménye a nikotincsökkentés ügyében a füstszűrős cigaretta kifejlesztése. Ha a Fecske - mint "első" hazai gyártású filteres cigaretta - 1962-es megjelenésére gondolunk, azt hihetjük, hogy mint sok mindenben, Magyarország ebben is jóval lemaradt a külfölddel szemben, hiszen ott már az '50-es években is gyártottak mai értelemben vett filteres cigarettákat. Ezzel ellentétben pont egy magyar származású feltalálónak, Boris Aivaz-nak köszönhető a füstszűrő létrehozása, aki 1925-ben szabadalmaztatta a krepp papírból készített szűrőt. Nem is gondolnánk, hogy hazánk egyáltalán nem maradt le e téren, sőt! 1929-ben a Dohányjövedék bevezette a füstszűrős, vattabetétes Gellért, 1930-ban az Árpád, 1932-ben a Délibáb, 1933-ban a Gerle cigarettát.

A fogyasztókkal folyamatosan éreztette a Jövedék a törődését: pályázatokat hirdettek, melyeken javaslatokat lehetett tenni a hamarosan megjelenő új termékek elnevezésére. A nyertesek díjat is kaptak, például 500 darab Extra cigaretta formájában. A szenvedélyes dohányos Fekete István 1933 novemberében javaslatokat küldött egy márkanévpályázatra. A fennmaradt levélmásolat szerint „legújabban kibocsátandó cigarettájuk elnevezésére hirdetett pályázatukra ajánlatomat az alábbiakban tisztelettel benyújtom. Tekintettel a felhasznált dohány keleti mivoltára: Orient, Napkelet, Gházi, Éden, Főnix. A nemzet béke- és szabadságvágyát itt is hangsúlyozandó: Pax vagy Libertate. Újdonságára való tekintettel: Novum. Hazai vonatkozásban: Erdély, Balaton, Kékes. (…) Vagy amit legjobban szeret az ember, és magyaros is: Mátka”. A kihagyott részlet a kor hangulatát és Fekete István nyelvjátékok iránti vonzódását egyaránt jelzi, ugyanis a javaslat szerint a szopóka három oldalára azt kellene írni, hogy „Non, Non, Non, ami együttesen Tri-a-nont jelent”.

Az évente megrendezett, az ország egyik legnagyobb eseményét jelentő Budapesti Nemzetközi Vásár a Dohányjövedék életében is fontos pont volt, mert ezen minden magára valamit is adó cég képviseltette magát. Ízléses Dohánypavilonban ismerkedhettek meg a fogyasztók a dohánytermékek gyártási módjával, a szemük előtt sodorták a szorgos kezek a szivarokat és töltötték a cigarettákat, és először itt mutatták be a nagyközönségnek az újonnan bevezetendő márkákat is. Sőt kifejezetten erre az alkalomra is készültek szívni valók, amiket csak a vásár területén, annak ideje alatt lehetett kapni. Persze ezeket azonnal elkapkodták. A legnépszerűbb márkákból lehetett kapni alkalmi bélyegzéssel, vagy matricával ellátott csomagot is.

Szintén a vevők óhajának tettek eleget, amikor a karácsonyi készülődés idején jelentettek meg új dohány-féleségeket, vagy alkalmi, karácsonyi csomagolással látták el a korábbi márkákat. További ötletességgel ajándékdobozokat is terveztetett a Dohányjövedék. Ezeket a Jövedék székházában tekinthették meg a trafikosok egy kiállítás keretében, és rendelhettek maguknak a saját (és vevőik) ízlése szerint. Ezekbe aztán a kedves vásárló maga válogathatta össze a trafikban az ajándékba szánt szívni valókat.

Az idők során ellentétes vélemények születtek a Jövedék termékeivel kapcsolatban. A fogyasztók részéről sok panasz is érkezett rájuk, az ilyen gondolatoknak általában a Népszava hasábjai adtak helyt. Ezek közül sok nyilván jogos volt, hiszen az I. világháború alatt és után az anyaghiány mindenképp ártott a minőségnek, és a kézzel történő gyártás is okozhatott egyenlőtlenségeket az egyes gyárak azonos márkái közt. A húszas évekre viszont már egyre nagyobb arányú lett a gépesítés, aminek ki kellett volna zárnia az ilyen hibákat. Bár a készülő gyártmányokat az üzemekben folyamatosan ellenőrizték, a legnagyobb gondosság és odafigyelés ellenére is fizikai képtelenség lett volna a naponta termelt hatmillió szál cigarettát egyesével átnézni, hogy ne legyen köztük se túl laza, se túl kemény töltésű.

A Jövedék folyamatosan biztosította a dohányosokat a még fokozottabb odafigyeléséről, és bár nem kételkedtek a fogyasztók esetleges negatív véleményeinek valóságalapjában, azért azt megjegyezték, hogy gyártmányaik jó minőségét az is igazolja, hogy folyamatos és jelentős az export Olasz- és Spanyolországba, Hollandiába, sőt Japán, Kína és Amerika felé is. A legtöbb panasz természetesen a gyártmányok árával volt kapcsolatos, ezért például a hamar nagy kedveltségre szert tett, és tömegtermékké vált Levente cigaretta árát 1929-ben csomagonként 50-ről 40 fillérre szállították le.

1930-ban, a Népszavában megjelent egy kis összefoglaló a Dohányjövedékről, miszerint a dohánytermesztés évente tízezer családnak (30-40 ezer embernek) nyújt megélhetést. A beváltókban 1800 fő dolgozik állandó jelleggel, viszont létszámuk a beváltás időszakában kiegészül még 5200 alkalmi munkással. A gyárakban foglalkoztatnak 5300 nőt és 1400 férfit, a készgyártmányok eladásában pedig további 13 000 család vesz részt.

Annak ellenére, hogy az egyes dohánygyártmányok bevezetéséről vagy megszűnéséről számtalan hivatalos közlemény és újsághír is beszámolt, ezek a források sok esetben egymásnak és a gyári kimutatásoknak is ellentmondó adatokat, időpontokat tartalmaznak. A legtöbb ilyen pontatlanság valószínűleg abból adódhatott, hogy például kiszivárgott egy új márka bevezetésének terve, amit a friss hírekre mindig éhes újságok azonnal megírtak, azonban a várt esemény elmaradt. Egy-egy új márka megjelenése ugyanis nem egyik pillanatról a másikra történt. Gyártásának megkezdésétől több hónap is eltelhetett, mire kellő nagyságú raktárkészletet halmoztak fel, és csak akkor kezdték meg az új termék bevezetését, amikor már megfelelően el tudták látni vele a trafikokat. Szivarok esetében akár egy évig is tarthatott a szárítási idő, mielőtt a dohánytorpedók a fogyasztókhoz kerülhettek.

Egyes márkák megszüntetését szinte gyászhírként tálalták az újságok, élve a lehetőséggel, hogy szidalmazhatják a Dohányjövedéket, amiért az nem törődik a fogyasztók igényeivel. Lehet, hogy éppen az ilyen cikkek által keltett közfelháborodás vezetett oda, hogy a beharangozott megszüntetés végül elmaradt, és a Jövedék figyelembe vette a tiltakozó bagósokat. Elég érthetetlen döntés lett volna például az egyik legolcsóbb, és így legnépszerűbb Hunnia, később pedig a Levente márka megszüntetése – holott ezekről is hírt adtak a napilapok, de hiába, mert egyik sem szűnt meg.

Hosszú évek gyűjtő- és kutatómunkája nyomán ilyen, néha megtévesztő források ellenére is nagyjából beazonosítható, hogy egy-egy dohánymárka vagy annak egy bizonyos variánsa mettől meddig létezett. Ebben sokat segít a csomagokon feltüntetett ár is: 1900 előtt forint és krajczár (frt./kr.), 1900–1927 között korona és fillér (K/fill.), 1927–1946 között Pengő és fillér (P/fill.). Az árak akár éveken át is változatlanok voltak. Így az árjegyzékekben szereplő árat összevetve a csomagoláson feltüntetettel, egészen pontosan tudható, hogy egy dohánytermék mikor készült. Elmondható, hogy az 1820-as évektől 1945-ig – az évtizedeken át jelenlévő, stabil márkák különféle változatait is számítva – közel 2800 különböző külalakú és csomagolási egységű dohánytermék volt forgalomban Magyarországon!

A háború vége a Magyar Királyi Dohányjövedék történetének is a vége, az utána következő korszak pedig a korábbi világ minden finomságát és ízlését kitörölte az emberek fejéből. A fent leírt gondos törődés ma már elképzelhetetlennek tűnik, vagy maximum külföldön tapasztalható. Persze ehhez nagyban hozzájárult a háború utáni évtizedek mentalitása, és a napjainkra jellemző hisztéria a dohányzás körül.

Ma már a trafikos nem kérdezi óhajunkat, nem ajánl alternatívákat. Tilos reklámozni, szinte tilos dohányzásról beszélni és tilos egy kávéházban, újság és kávé mellett kulturáltan dohányozni. Vajon hány nagy regénnyel, novellával, költeménnyel lennénk szegényebbek, ha az irodalmárok törzshelyéül szolgáló kávéházakból kitiltották volna Ady-t, Mikszáthot, vagy Nagy Lajost a cigarettájával?! Bár már tradícionális kávéház sincs, akkor meg dohányozni is éppen elegendő az esőn állva, kórháztól, iskolától, óvodától, játszótértől, templomtól kellő távolságra…

Az 1851 és 1945 közötti időszakból majdnem az összes gyártási statisztika rendelkezésre áll, az 1943-45 közötti háborús éveket leszámítva. Igaz, hogy néhány évből csak kerekített mennyiségi adatok vannak megadva, de mivel milliós, milliárdos tételekről van szó, még ezeket is tekinthetjük pontos adatnak.

Az éves statisztikákat összesítve megállapítható, hogy a Magyar Királyi Dohányjövedék gyáraiban az alábbi gyártmányok készültek 1851 és 1942 között:

- 3.127.402 kg burnót
- 1.073.365.267 kg cigaretta- és pipadohány
- 32.293.339.834 darab szivar
- 106.545.216.453 darab cigaretta

Ezen időszak alatt a dohánybeváltó hivatalok 4.449.371.917 kg dohányt vettek át a termelőktől.

A dohánnyal beültetett terület az országban az 1937/38-as költségvetési évben volt a legkisebb (10.962 ha) és 1858-ban a legnagyobb (57.775 ha).

A dohánygyárak munkáslétszámáról 1865-1937/38 között vannak folyamatos adatok. A legkevesebben, 4478-an 1919/20-ban dolgoztak a gyárakban, míg a legtöbben 20.800-an 1915/16-ban. A nagy különbség oka, hogy az I. világháború után elcsatolt területekkel a gyárak felét is elveszítettük. Ezt figyelembe véve és csak az 1865 és 1918 közötti időszakot nézve az átlagos munkáslétszám 14.979 fő volt, számuk 1872-től mindvégig 10.000 fő fölött volt, 1910-ben haladta meg a 20.000-et.

A Dohányjövedék bevételeit nehéz összegezni a változó pénznemek miatt.
- 1851 és 1899 között a bevétel 2.293.162.624, a kiadás 1.035.354.186, a haszon 1.257.808.438 osztrák értékű forint volt.
- 1900-1913-ig koronában, 1914-1925-ig aranykoronában, 1926-ban papírkoronában számoltak, és a brutális infláció amúgy is torzítaná az eredményt, így ez az időszak kimarad.
- 1927 és 1945 között a stabil Pengő már valós képet mutat: a bevétel 17.257.414.772, a kiadás 6.524.380.960, tehát a tiszta nyereség 10.733.033.812 Pengő volt.