Gomolygó kék pipafüst I.

A pipázás a dohányzás egyik legősibb formája. Bár kezdetben még ennél is egyszerűbben csak összetekerték a szárított dohányleveleket, esetleg más növények leveleivel vagy kukoricahánccsal burkolták a tekercset. Később jelentek meg az első kezdetleges pipák, és erre a célra a legkülönfélébb formájú és anyagú tárgyakat használták.

 

Eleinte csak a természettől készen kapott termésekből, növényi gyökerekből, állati csontokból, majd már konkrét céllal, égetett agyagból is készültek pipafejek, ezt számtalan észak-amerikai ásatás bizonyítja. Pipát Amerikán kívül a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és Indiában is használtak, de ők dohány híján hasist szívtak belőle.

 

Míg egy jól szelelő szivar megsodrásához nagy gyakorlat kell, addig a pipázáshoz nem szükséges ilyen irányú szaktudás. A szárított dohányt csak össze kellett vágni, ami így már azonnal fogyasztható is lett, az persze nem elhanyagolható, hogy a rendes pipaszíváshoz sok türelem, kitartás és gyakorlás kell. A tömés nem lehet sem túl laza, sem túl kemény, mert akkor nem ég egyenletesen a dohány vagy könnyen kialszik.

 

Az Amerikát meghódító spanyol felfedezők több más, addig ismeretlen növény mellett a dohányt is magukkal hozták az Óhazába, ahol a szivart és pipát a lakosság vegyesen fogadta. Míg egyesek nyitottak voltak a különc újdonságra, addig mások egyenesen az ördögtől származtatták a füst-eregetést. Minden vita, tiltás és a legkegyetlenebb büntetések ellenére a dohány szép lassan meghódította az egész kontinenst.

 

 

A legkülönbözőbb pipák születtek, anyaguknak, formájuknak csak a fantázia szabhatott határt. A törékeny cseréppipákat lassan felváltotta a hangacserje (Erica arborea) szinte tűzálló gyökeréből faragott fajta, és könnyű alakíthatósága miatt hamar kedvelt lett a tajtékpipa (Meerschaum). A hirtelen felkapott, ám csak nehezen és drágán beszerezhető anyagból készült pipafejen művészi faragásokkal egész jeleneteket alakítottak ki, ám, a művelet közben sok törmelék veszett kárba. 1750-től a „hulladékot” megőrölték, vízben megfőzték, és a kapott pép-szerű anyag kiszárítva újra alakítható lett, igaz, az eredetinél olcsóbban mű-tajték néven árulták.

Magyarországra a pipa már a XVI. században eljutott, mikor azt török pasák ajándékozták főurainknak, ám ők a furcsa tárgyat ritkaságként őrizték és nem használták.

 

Sokáig semmilyen rendelet nem szabályozta sem a dohány termesztését, sem értékesítését. Magyarországon, a vidéken élő lakosság nem csak a maga szükségletét termelte meg, hanem a „felesleget” a városokba vitték, ahol a heti vásárokon árulták a dohányt egész levelekben vagy felvágva. Egyesek még újsághirdetésben is kínálták portékájukat, például 1846-ban, a Debreczen-Nagyváradi Értesítőben „13 mázsa tökélyes színű, ritka szamatú Muskutály dohány, jóságához képest igen jutányos áron” kereste gazdáját. Az így felvásárolt dohányt az emberek vagy maguk aprították, vagy a házról házra járó dohányvágókkal vágatták fel koczkára (rövidre) vagy laskára (hosszúra).

 

Az államosítás előtti magán-dohánygyárak is szép számmal készítettek pipadohányt. A legnagyobb és leghíresebb Fuchs-féle gyár termékei voltak többek közt a Csetneki, Debrői, Jó közönséges, Katona-dohány, Kávéház, Pesti Mélange, Vasút és Vegyíték.

 

1851-től, az állami monopólium bevezetésével megszűnt a szabad termesztés és kereskedés, innentől már jól szervezett gyárak állították elő a füstölnivalót, ami legalább az egyforma minőséget biztosította. A Dohányjövedék rengeteg féle dohányt tartott forgalomban, hogy minden ízlésnek megfeleljenek a termékek, amiket ráadásul többféle kiszerelésben is árultak: 1897-ig 125, 250 és 500, onnantól főként 25, 100 és 200 grammos csomagokban, dobozokban.

 

1851 és 1880 között a csomagolt készáruk mellett kapható volt 13 féle egész dohánylevél (pl. syriai Gibelli, Kiválogatott Finom Ghiubek, Leveles Török vászonban, stb.), és 10 féle vágott levél nyalábokban (pl. Különös Finom Három Király, Valóságos Török, Vegyített Magyar). Ezek mellett formázott vágott dohányt (fonadékokat) is árultak fél- és egykilós egységekben, Közönséges és Hannaui tekercsek, valamint Közönséges rudak néven.

 

A központosított gyártás a szivarok minőségére is jó hatással volt. Ez is közrejátszott abban, hogy az idő előrehaladtával kezdtek szétválni a különböző dohányzási formák az egyes társadalmi rétegek között. Míg pipázásra a belföldi dohány is megfelelt és különösebb feldolgozást sem igényelt, addig szivarkészítésre leginkább a tengerentúli leveleket használták, amiknél a drágább felvásárlási árhoz még hozzáadódott a szállítás, a hosszadalmas előkészítés és a gyári munkásnők költsége is. Emiatt jelentős árkülönbség volt a pipadohányok és szivarok között. A dohányzók természetesen már régen is leginkább anyagi lehetőségeiknek megfelelően választottak, így alakult ki idővel, hogy a tehetősebbek szivaroztak, míg a szegényebb néprétegek, falusi parasztok pipáztak. Utóbbi jelenséget az is elősegítette, hogy a kincstár részére dohányt termesztő vidékieknél mindig „megmaradt” egy kis felesleg, ami a tanyavilágban könnyen gazdát cserélhetett. Az ilyen, fináncok szeme elől elrejtett szívni valót maguk közt csak szűzdohánynak nevezték. A városi nincstelenek az utcáról összegyűjtött szivar és cigarettavégeket bontották szét, és ezeket füstölték el pipájukban. Mintha csak az ő helyzetükről nevezték volna el a Drama pipadohányt.

A XIX. század végén, XX. század elején egyáltalán nem voltak elterjedtek Magyarországon a ma ismert erősen aromásított, ízesített pipadohányok, az egyes márkák közti különbség leginkább a felhasznált dohányfajtákból és azok keverési arányából adódott. Márkanevek sem igen léteztek, az egyszerűség kedvéért a termékek elnevezése megegyezett a dohányfajta nevével, vagy annak származási helyével, kibővítve minőségjelöléssel. Így létezett például Középfinom, Finom és Legfinomabb Magyar pipadohány, természetesen a minőségi különbsget áruk is tükrözte. Általában a legkisebb kiszerelés a 25 grammos papírcsomag volt, de rövid ideig forgalomban voltak 20, 22, 24, 26, 28, 30, 32 és 35 grammos csomagok is.

 

A hazai márkák történetében külön érdekesség, hogy már az 1870-es években gyártottak Mérsékelt árú pipadohányt is, melyet a köznyelv csak „Limito”-nak becézett. Ez kizárólag a csendőrség és katonaság részére készült, 4 krajcáros ára negyede-ötöde volt még a legolcsóbb bolti fajtáénak is. Ezekből 1875-től a korábbi 7 lat (=122,5 g) súlyú helyett már csak 107 grammosakat készítettek, azonban az addigi 7 helyett már havonta 8 csomag volt kiadható belőle. A kedvezményre való jogosultságot vásárláskor igazolni kellett. Az ilyen dohánnyal való visszaélést szigorúan büntették, de mondani sem kell, hogy sok trafikos – a feje fölött lebegő fenyegetés ellenére is – rendszeresen megpróbált extra nyereséghez jutni a kedvezményes dohány által. Ha sikerült, jól járt, ha lebukott, jelentős bírságot kellett fizetnie, de akár a trafikjogot is megvonhatták tőle.

 

A pipadohányok között is voltak jelentős minőségi, így árbeli különbségek is. A legegyszerűbb papírcsomagolást a hazai dohányok kapták, a jobb minőségű, külföldi fajták kartondobozban, az igazán exkluzívak pedig bádogszelencében kerültek forgalomba. Hogy tartalmuk idő előtt ki ne száradjon, a dobozon belül zsírpapírral is körülvették a dohányt.

 

1874-től beszüntették a Határőrvidéki kedvezményes dohány árusítását, és elrendelték a már forgalomban lévő, de szintén csak az ország egyes területein kapható Görög pipadohány árusításának kiterjesztését további nyolc körzetben.

 

1877-től volt kapható a 125 grammos, bádogdobozos Sultan Flor márka 3 forintos áron, mely az egyik legjobb és legdrágább fajta volt, két minőségben, erősebb és gyengébb változatban, eleinte kék illetve vörös címkével készült.

 

1879-ben a fiumei gyár kezdte meg a 125 grammos Finom Pursicsan gyártását, mely jó minősége ellenére is csak 1 frt. 10 krajcárba került.

 

1885-ben került forgalomba a 250 grammos Legfinomabb Török 3 frt. 80 krajcárért.

 

1887-ben a pipások örömére újsághirdetésben ajánlotta találmányait Könyves Tóth Sámuel debreceni esztergályos. Az egészségi pipaszárban haladva „a füst több ütődést érvén, a koromtól és nicotintól teljesen megtisztul s épen ennéfogva nem is hatol oly melegen a szájba, mi által a dohányzás sokkal kellemesebbé válik.” A takarékszár segítségével „a dohány egyharmada megtakaríttatik, a mennyiben (…) a pipában – úgynevezett bagó – nem képződik. Minthogy továbbá a nedv a szárba erősített tömlőbe gyűl: a szár csavarjai nem gyöngülnek el és így sokkal tartósabbak egyéb száraknál. Egy 15 cm. hosszúságú, esztergályozott s fényezett pipaszárnak darabja 90 kr s hosszúság szerint feljebb 2 frtig.”

 

1890-től, az addigi 32 grammos csomag mellett bevezették a 100 grammos Kapadohányt is, mely nem csak a legolcsóbb (13 kr.), de egyben a leggyengébb minőségű is volt, az elnevezés nem hiába gúnyneve még ma is a rossz és erős cigarettának.

 

1897 márciusától két eredeti angol pipadohány került formalomba: a The Three Castles és a Bright Bird’s Eye, mindkettő ¼ angol fontnyi csomagban 1,90 ill. 1,50 forintért.

 

1898-tól a Jövedék megreformálta termékeit, számtalan új márka jelent meg, bár a sok hasonló elnevezés kicsit kusza választékot eredményezett: Válogatott Rétháti, V. Érsekújvári, V. Szent-Andrási. Eddig világos. Aztán: Kiváló Finom Kerti rövidre vágott (ezen belül: Muskatály, Szent-Andrási, Faddi, Verpeléti, Rétháti), és hosszúra vágott Erdélyi. Hogy e temérdek fajta között volt–e számottevő eltérés, azt talán csak a legszorgosabb pipázók tudták megmondani, mindenesetre a kínálat valóban bőséges volt.

 

 

1913-ban a soproni kamara felterjesztést tett a pénzügyminiszterhez, azt kifogásolva, hogy az összes jó minőségű dohányáru, melyek nagyrészt hazai dohányból készülnek, szinte kivétel nélkül idegen elnevezésűek, míg a Jövedék a Magyar elnevezést a legolcsóbb pipadohányra és legalsóbbrendű szivarra, cigarettára alkalmazza. Szerintük ez sérti a magyar dohánytermesztés jó hírnevét, és azt is megemlítik, hogy még az osztrák jövedék legolcsóbb terméke is az Ungarische nevet viseli. Ebben, mondjuk, van igazság, és nemes volt a cél, azonban semmi változás nem történt az ügyben.

 

1924-ben jelent meg a Balkán márka, 100 grammos dobozban és 25 grammos csomagban 7200 illetve 1800 Koronás áron.

 

1925 februárjában vezették be a kifejezetten rövid pipákba való Gentry márkát 15.000 Koronáért, ízléses bádogdobozban.

 

1930 végén, valószínűleg a gazdasági válság hívta életre a legújabb, a falusi népnek szánt márkát, mely a Vegyes Törmelék nevet kapta. Elborzasztó neve ellenére nem arról volt szó, hogy összesöpörtek mindent, ami a gyárban a földre hullott, legalábbis az Esztergom és Vidéke cikke szerint. Mint írják, a jobbfajta szivarok és cigaretták készítéséhez már fel nem használható, töredezett, fele részben magyar, félig külföldi nyersanyag kerül bele, mely zamatos keveréket ad. Lehet, hogy összetétele nem is számított annyira a fogyasztóknak, hiszen 100 gramm csupán 20 fillérbe került.

 

Szintén ebben az évben kezdődött meg a Budapest-Lágymányosi Dohánygyáron belül létrehozott Nikotex r.t. működése, melynek feladata az egészségre kevésbé ártalmas, nikotincsökkentett termékek kifejlesztése és gyártása volt. Hasonlóan a mai termékcsaládos rendszerhez, a legnépszerűbb márkákból megalkották a könnyebb, Nikotex-változatot. Nem csak szivarok és cigaretták készültek így, hanem 25 féle pipadohány is.

 

A harmincas évekre megváltozott a fogyasztói ízlés. Mivel a Dohányjövedék a hazaiak mellett folyamatosan árusított sokféle külföldi terméket is, a pipásoknak lehetőségük volt megismerni és megkedvelni az erősen pácolt és illatosított angol és amerikai dohányokat. Hogy el ne pártoljanak a hazai márkáktól, a Jövedék új termékeket vezetett be.

 

1933 júliusában megjelent a nedvesen illatosított Finom Hercegovinai 1 pengőért, és a korábbról már ismert Gentry illatosított változata 1,50-ért.

 

1937-ben került forgalomba az 50 grammos Club 4 pengős áron, mely csomagján is jelezte: „angol pipadohány”. A márka érdekessége, hogy hazánkban ez volt a leghosszabb életű pipadohányfajta, mely túlélte a háborút, a kommunizmust, sőt a rendszerváltást is, ráadásul szinte változatlan csomagolásban volt kapható egészen a kétezres évek közepéig.

Szintén a Club tekinthető a háború előtti kor utolsó új márkájának is. Időközben a dohányzási szokások is változtak: a cigaretta jóformán teljesen kiszorította a pipát és a szivart, valamint az elkövetkező évek kicsit sem nevezhetőek nyugodtaknak, melyek lehetővé tették volna a ráérős pöfékelést.

 

A II. világháborút megelőző száz évben legalább négyszáz féle pipadohány készült Magyarországon, és ezek mellett folyamatosan kaphatóak voltak eredeti külföldi márkák is.

 

A pipáról valószínűleg a legtöbb embernek egy hintaszékben ringatózó, kockás pléddel betakart, hússzú, ősz-szakállú öregúr jut eszébe. Ez az idilli kép nem is áll távol a valóságtól, mert egy biztos: a pipázás a modern, rohanó élettel nehezen összeegyeztethető, sokáig is tart, így mindenképpen nyugodt környezetet, békés merengést, szinte teljes átszellemülést kíván, ami ma már csak keveseknek adatik meg.