Barnabőrű szivarok I.

A ma luxusnak számító szivarozás a dohányzás ősi formája. Az Amerikában vadon tenyésző növény füstjével a helyi őslakos indiánok ismerkedtek meg először. Az akár kétméteresre is fejlődő növény vaskos szára jó tüzelőanyagként szolgált számukra, s füstje a mocsaras vidékeken a moszkitók ellen is hatásosnak bizonyult. Az óhatatlanul belélegzett füst kellemes, bódító hatása miatt később már konkrét céllal kezdték a dohány leveleit elégetni. Pipájuk nem lévén, a szárított leveleket összecsavarták és eleinte más növények leveleibe, főként kukoricaháncsba burkolták.

 

A spanyol felfedezők megdöbbenve látták e kezdetleges szivar használatát, melynek alakja akkor még inkább síphoz, fuvolához hasonlított kitölcséresedő végével. Szívásához szipkát nem használtak, de kényelemből olykor külön erre a célra kialakított ágvilla közé tették. A hódítók természetesen maguk is kipróbálták ezt a különös szokást, és mivel hamar megkedvelték, magukkal vitték az Óvilágba.

 

 

Európában a szivarozás így először Spanyolországban jelent meg, majd innen terjedt Portugáliába, Hollandiába, Franciaországba. Aki rákapott, az csak komoly utánajárással és nem kis összegért juthatott e különc új divathoz, elsősorban a tengeri kikötővel rendelkező országokból. A szivar csak lassan hódított, főként a korlátozott készletek miatt. Fogyasztása a XVIII. század közepére emelkedett olyan mértékűre, hogy már a helybeni előállításán kellett gondolkodni. Az első európai szivargyár, a sevillai Fábrica de Tabacos 1757-ben létesült, és néhány évtized múltán már 12.000, főként női munkás szorgoskodott benne. A második gyár Hamburgban, 1778-ban kezdte meg működését. A fogyasztás már akkor is akadályokba ütközött: utcán és más nyilvános helyen tilos volt égő szivarral mutatkozni.

 

Magyarországon az 1830-as években már több kisebb-nagyobb magán-szivargyár működött, nem csak a fővárosban, hanem vidéken is. A leghíresebb volt köztük a Fuchs, Philips és Társai gyára, ahol állandóan 3-400 munkást foglalkoztattak és évi 25-30 millió szivart készítettek.

 

Szinte konkurenciának számított Medetz József gyára. Az 1847. május 27-én keltezett, Walzel Ágost Frigyes pesti kőnyomdájában készült, allegorikus képekkel díszített dekoratív oklevél szerint a harmadik országos iparműkiállításon Medetz szivarjai a "nagy ezüst érdempénz"-t nyerték el. Az oklevelet Wargha István választmányi aligazgató és Kossuth bizalmasa, Csanády Ferenc jegyző is kézjegyével látta el. Érdekesség, hogy Kossuth egy, 1846. november 27-i, Csanádynak szóló leveléből kiderül, ő maga is Medetz vevői közé tartozott.

 

Nevezetesek voltak még Staffenberger János, Gschwindt Mihály, Hirsch Ignác, Báron Jakab, Brück Móric és Singer Leopold gyárai, valamint a szentandrási (ma Liptószentandrás, Szlovákia) és a rigyácsi üzem (ma Rigyica, Szerbia). Kiváló termékei miatt nagyhírű volt még a fiumei gyár is.

 

Akkoriban a szivarok nevei nemzeti nagyjainkhoz vagy neves eseményekhez fűződtek. Mihelyst a közélet egy-egy alakja kimagaslott, vagy valami fontos történt, arról rögvest szivart neveztek el. A Fuchs-gyár készített Adószivart, mely neve miatt nem lett túl népszerű. Emellett gyártottak Árpád, Csillag, Engedje, István, Kör, Magyar Korona, Nagyságos, Posta, Rákóczy, Remény, Roffi, V. Ferdinánd nevű; a szabadságharc idején Gránátos és Nemzetőrségi szivart is.

 

A Medetz-gyárból került ki a Deák és a Tisztújítási márka. Gschwindt a vevőit Csárdás, Honvéd, István nádor, Makk és Nemzeti elnevezésű dohányrudakkal csábította. Nagy dolog volt a hazafias kiállás és a nemzeti felbuzdulás! Olyannyira, hogy a Gschwindt-gyár alkalmi, „Magyaroknak Marcz 15kén 1848” szivart is gyártott, hiszen a forradalmárok szinte kivétel nélkül szivaroztak, még Petőfi felesége, Szendrey Júlia is!

 

Hazánkban a - mai Corvin mozi helyén álló - Gschwindt-gyár vezette be, hogy termékei csomagolását ízléses címkékkel lássa el. Staffenberger népszerű márkája volt a Pannónia, Hirsch pedig Király, Vasút és Ipar-szivarokat gyártott, utóbbi címkéit Kossuth és Széchenyi álló alakjának színes képe díszítette. Báron Jakab szegedi gyára „helyiérdekű” szivarokat készített: Szegedi Hölgy, Szegedi Őrsereg, Szegedi Halász, Szegedi Csikós és Szeged-Pesti Csatorna néven. Utóbbi megvalósításáról ugyanis akkoriban született terv, a leleményes gyáros pedig hamar szivart nevezett el róla. A pápai Bruck-gyár három minőségben Kör-szivart gyártott, a Ljubibratics-féle pedig Hölgy és Nemzetiségi márkát.

 

A számos gyárból ezek mellett rengeteg magyar nevű szivar került még ki: Jurista, Korona, Kossuth, Kubinyi, Munkás, Unio, Vadász, Vigadó, Zrínyi, stb., és persze végtelen a sora azoknak az elnevezéseknek, melyeket nagy horderejű események hívtak életre, majd azok varázsának elmúltával maguk a márkanevek is eltűntek.

 

A szivarozás nagy vitákat keltett neves irodalmáraink körében is, ugyanis megjelenésének kezdetén magyar szó még nem létezett rá, a köznyelv cigarro, szopó, szívó néven emlegette. A „hivatalosnak elfogadott” elnevezést jól mutatja az 1830 körül gyártott Nádor-szípák (szípa, többes számban) csomagolása. Ez a kifejezés valószínűleg a szipákolásból eredhet, de hamar elvetették, mert a szipa Erdélyben szipogó vénasszonyt jelent.

 

A szivar szót az Athenaeum folyóirat Figyelmező című kritikai szemléjének 1837. II. félévi 7. számában maga Vörösmarty Mihály ajánlotta, mivel a füst a göngyölt levelek közt szivárogva jön. Az irodalmi vita több évig folyt. Ábrándos költők a fuvola mintájára ajánlották a szivola elnevezést, de végül Vörösmarty ajánlatát fogadták el, és ez épült be a köznyelvbe.

 

1851-től császári parancsra bevezették a dohányegyedáruságot. A kincstár megváltotta a jelentősebb magán-gyárakat és beszüntette a kis műhelyeket. Budapesten, a Síp utca 23. alatt álló Fuchs-féle gyárért a család 135.000 frt.-ot kapott, melyből új vállalkozásba kezdtek.  Hogy milyen fejlettségű és jelentős méretű is lehetett az általuk létrehozott üzem, arról tanúskodik a kincstári átvételkor készített leltár, mely szerint készleten maradt összesen 173 különböző fajtájú gyártmány: közel 8 millió darab szivar, és 116 tonna összsúlyú egyéb dohányáru!

 

Kis átalakítás után a termelés újraindult, a Fuchs-gyár, mint Erzsébetvárosi M. Kir. Dohánygyár működött tovább, most már központi irányítás alatt. Egységesítették és tökélyre fejlesztették a szivargyártást, mely a laikus elképzelésével ellentétben rendkívül bonyolult és összetett folyamat. Korhű bemutatásához hívjuk segítségül a Pallas Nagylexikon 1891-es leírását:

 

A szivar gyártására csaknem kizárólag tengerentúli dohánylevelek használhatók. A magyar dohánynak az éghajlat és talajviszonyok nem adják meg azt az illatot, égési képességet, kellemes ízt, mely a tengerentúli dohányok tulajdonsága. Ezeket a kincstár egyenesen az amerikai piacokról, havannai, New York-i és richmondi bizományosok útján, vagy amsterdami, hamburgi, brémai és barcelonai kereskedőházak közvetítésével szerzi be.

 

A szivar három részből áll: borítékból, burokból és bélből. A borítékanyagnál a külső tetszetősség a fontos: szép színű, finom fogású és erezetű, ép levelek szükségesek. A burok- és bélanyagnál a tartalmasság, íz, illat a fő kellékek.

 

A szivar finomsága és illata függ a készítésére felhasznált dohányfajtól és a gyártási eljárástól, mely minden szivar-fajnál külön meg van határozva. A feldolgozás alá kerülő dohányt először tiszta vízzel nedvesítik ködfecskendő segélyével. A dohánynak kb. 10 % nedvességet kell elérnie, amitől szívósabb, nyúlékonyabb lesz. Ezután kikocsányozzák, azaz a levelek szárát eltávolítják.

 

A kocsányozott borítéklevelek a válogatóasztalhoz kerülnek, ahol szín, nagyság és finomság alapján a különböző fajú szivarok szerint osztályozzák. Asztalokon kisimítják, a jobb- és baloldali leveleket külön válogatják.

 

A szivarburok előkészítése hasonlóképen történik, de itt a színre, finomságra és a levelek épségére már nem kell olyan nagy figyelemmel lenni. A bélanyagot kocsányozás után vászonkeretekre rakják, és kb. 36 órán át szárítják, míg 2 % nedvességet ér el.

 

A szivargyártó asztalnál 10 munkásnő foglalkozik; egyik oldalon öt bábkészítő nő és velük szemben öt fonó nő. Egy bábkészítő nő és egy fonó nő tesz egy munkacsoportot. A bábkészítő bél- és burokanyagból elkészíti a szivarbábot az illető szivar alakjának megfelelően. A munkásnő egy darab szivar előállításához szükséges bélanyagot buroklevélbe sodor és a béltartalmat a szivar alakjának megfelelően kezével idomítja, hogy az sem laza, sem túltömött ne legyen, mely első eset a szivar beégését és szenesedését, az utóbbi pedig annak nem szelelését idézné elő. Az elkészített báb a szivar-faj alakjának megfelelő, fából készült alakmintába tétetik, mely arra szolgál, hogy a szivarnak a kéz által megadott alakját tökéletesítse és a bábot szilárdabban összetartsa; ez okból kerül azután a szivar-bábbal megrakott alakminta sajtó alá, hol körülbelül 8-10 percig tartják.

 

Onnan kivéve a fonónő a bábokat egyenkint a külső borítékkal takarja be. E végből a gyártóasztalra helyezett, cinkbádoggal bevont falapon gömbölyű késsel a borítéklevélből egy ferde szalagot vág ki és a fonást a szivar nyitott végén kezdi a csúcs felé; a csúcsnál pedig, hogy becsavarható legyen, a szalagnak felesleges részét levágja és az úgynevezett gummi-tragant (arab mézga) nevű ártalmatlan, fehér színű anyaggal leragasztja. A készítendő szivar nagyságát mérce mutatja; a zárt csúcs helyes készítésének próbája gyűszű-alakú ónkupak segélyével történik.

 

 

Az elkészített szivarok 50 és 100 darabonkint bükk- vagy cédrusfa-ládácskákba, kartondobozokba vagy papírosborítékba csomagoltatnak. Azután szellős, száraz helyiségben raktároztatnak bizonyos ideig, míg a kellő szárazságot elérik, mikor forgalomba bocsáttatnak. A raktáron tartás rendszerint 3-6 havi időre terjed. Vannak általános forgalomban lévő és különleges gyártmányok. Van még egy kis szivar-faj, a Señoritas, mely 10 darabonkint kis bádogtárcákba csomagoltatik. Vannak még Havana, Manila és mexikói különlegességi szivarok, melyeket külföldi gyárosok importálnak és a kincstár által különböző nevek alatt hozatnak forgalomba. A szivarok készítésére tettek ugyan gépekkel kísérleteket, azonban a feltalált gépek nem képesek a szivart oly megfelelően készíteni, mint a kéz. Nőket azért alkalmaznak a gyártáshoz, mert a női nemnek természettől fogva finomabb érzéke és tapintata van, a munka pedig fizikai erőt nem kíván.

 

Megmosolyogtató ez a korabeli leírás, melyből – még erősen kivonatolva is – kitűnik a szivargyártás bonyolultsága. Sok gyakorlat kell az elsajátításához!

 

A szivar hazai, gyári előállításával megszűnt a mennyiségbeli korlát és a központi irányítás miatt a minőség is egységes lett. A szivar virágkorát élte a századfordulón, egészen a húszas-harmincas évekig. Az új dohányzási forma, a hazánkban 1865-től gyártott cigaretta ugyan sok embert meghódított, de a szivar még sokáig tartotta magát.

 

A korabeli újságcikkek, fogyasztói vélemények alapján a magyar gyártmányok világszínvonalúak voltak. Ezt nem csak belső tartalmukkal, de külső megjelenésükkel is elérték. A drágább márkák kizárólag cédrusfa-ládácskákba voltak csomagolva, melyeket kívül-belül ízléses, dús aranyozású grafikák tettek még kívánatosabbá. Választék bőven akadt: 1840 és 1945 között legalább 500 féle magyar és legalább 400 féle külföldi szivar volt kapható hazánkban.

 

A leghíresebb, évtizedeken át létező márkák sokak számára ismerősek lehetnek irodalmi művekből is, sok regény, novella említi a Britanica, Operas, Portorico, Regalia Media vagy Trabucos márkákat. Művészeink és a szellemi élet nagyjai jeleskedtek a füstölésben. Heltai Jenő saját számvetése alapján - 50 dohányos éve alatt – összesen hat évet és három hónapot töltött „megállás nélküli” szivarozással, mely alatt legalább 25 kilométernyi (200.000 darab) szivart és 20.000 Pengőt füstölt el. Azt is kiszámolta, hogy az átlag 2 cm vastag szivarokat, ha egymásra tenné, az így kapott oszlop hússzor olyan magas lenne, mint a Gellért-hegy, és csak 810 méterrel alacsonyabb a Mont Blanc-nál.

 

 

A szivarok egyre fogytak, a Dohányjövedék pedig egyre leste a fogyasztók kívánalmait, így az elvárásoknak megfelelően változtattak a szivarok méretén, formáján és a dobozok kiszerelésén. Az egyre növekvő árak miatt megjelentek az ötdarabos, kartonba csomagolt termékek is a kisebb pénzűeknek. 25-ös, netán 100-as csomagot nem sokan engedhettek meg maguknak. Utóbbiak leginkább felbontva álltak a trafikok pultjain, ezekből szolgálták ki szálanként azt a mennyiséget, amire a dohányosnak épp szüksége – vagy leginkább pénze – volt. Mindenkinek megvolt a maga bogara, valaki a szép sötétbarna, mások épp a kellemes világossárga rudakat részesítették előnyben, de a legnagyobb kelendőségnek a pettyes szivarok örvendtek. A törzsvásárlók rendre kihalászták ezeket a skatulyákból, a trafikos viszont nem örült, mert a kevésbé gusztusosak megmaradtak. A vitának egy 1915-ös rendelet vetett véget: „a pénzügyminister a darabonként eladásra kerülő szivaroknak és szivarkáknak a vevők részéről való válogatását megtiltja. A ragadós betegségek elterjedése veszélyének elháritása czéljából elrendeli, hogy a dohányárudákban a rendes viszonyok helyreálltáig a szivarokat és czigarettákat maga az elárusitó vegye ki a dobozokból és minden válogatás nélkül szolgáltassa ki a vevőknek.”

 

 

A szivarok testét díszítő papírgyűrű a havannai nőktől ered, kik a hamut ujjukkal pöccintették le, s hogy bőrüket megóvják, ujjuk végére színes szalagot tekertek. Idővel ez a szalag vándorolt át magára a szivarra, s lett a minőség egyik fokmérője. Minél díszesebb volt, annál nagyobb rangot sugárzott fogyasztójának. Magyarországon a ’30-as évektől már az olcsóbb szivarokat is ellátták gyűrűvel, így a magyar paraszt is örülhetett, ha olykor pántlikás szivart szívhatott.

 

A dohányosokat időről időre meglepte a Jövedék úgynevezett Mintagyűjteményekkel is, melyek általában karácsony előtt kerültek forgalomba, és kiváló, praktikus ajándékként szolgáltak. 1905-10-ig egy 90 darabot tartalmazó válogatás volt kapható 20 koronáért. 1928-ban több újfajta szivar is megjelent egyszerre, ezekből kóstoló és promóciós anyag gyanánt készült egy hatszor 2 darabot tartalmazó díszdobozos változat 5 pengőért, de létezett 80, illetve 89 darabos csomagolás is az idők során. Különleges évfordulóra, Szent Imre-napi díszítéssel került forgalomba egy 14 darabos válogatás 1930 júniusában.

 

Ebben az évben a Trianon előtti 22-ből megmaradt 10 dohánygyár közül öt gyártott szivarokat, összesen több mint 134 millió darabot, melyből 121 millió el is fogyott 12.800.000 Pengő értékben. Igaz, a fogyasztással együtt a bevétel is 11%-kal csökkent az előző évhez képest.

 

Szintén 1930-ban, a Nikotex Rt. megalapításával a cigaretták mellett megkezdődött a legnépszerűbb szivarok nikotincsökkentett változatának a gyártása is. Ez egy kis időre megint fellendítette a fogyasztást, főként, hogy az ilyen termékek nem 100, csupán 5-10 darabos csomagban kerültek forgalomba, így a hagyományoshoz képest kissé magasabb áruk ellenére is elérhetőbbé váltak a fogyasztóknak.

 

1938-ban, a BNV-n mutatták be a Szent István Emlékév alkalmából a Rex szivart 6 darabos dobozban, 2 Pengős áron, de tartottak alkalmi szivarvásárokat is, amiken a kedvelt márkákhoz jelentős árkedvezménnyel hozzájuthattak a vásárlók.

 

Egy-egy ilyen esemény felpezsdítette ugyan a fogyasztást, de a fellendülés nem tartott sokáig. A felgyorsult élet már nem engedett elég teret a hosszabb időt és nyugodt körülményeket kívánó szivarozásnak, és ha lassan is, de a cigaretta kezdte átvenni az egyeduralmat.

 

A szivar vesztét Magyarországon a háború hozta el igazán, az utána beköszöntő új korban a dohányzás is más szerepet kapott, amibe a fényűzést kifejező, urizálásnak számító szivarozás már nem fért bele.

 

 

 

Galéria  - Szivarok a monopólium bevezetése előtt

Galéria - Szivarok a II. világháború előtt